8 ok, amiért az Invincible - Legyőzhetetlen a legjobb szuperhős képregény | Markovics Botond sci-fi hírlevele #18 - extra
Jön magyarul az Invincible képregény, és mivel a nyáron a végére értem a teljes sorozatnak angolul - ugyanabban a gyönyörű, keménytáblás ultimate/deluxe kiadásban, mint ahogy a Szukits kiadónál is megjelenik -, mindenképpen akartam írni róla egy lelkes ajánlót.
(Adtam is neki egy “hangzatos” címet, de most rögtön hozzá is teszem, hogy kizárólag szerintem;), és főleg azért, mert komolyan veszi a történetmesélést, van eleje, közepe, vége, az eseményeknek következményei, és tökéletes lezárása.)
Mi is ez?
Elsőre egy klasszikus szuperhős sztorinak tűnhet, a fiatal Mark Grayson története, aki megtudja, hogy az apja, Nolan valójában nem ember, hanem a Viltrum bolygó szülötte, neki pedig a fiaként éppen felszínre bukkannak a kezdeti emberfeletti képességei, az élete pedig ezzel örökre megváltozik, ahogy rájön, hogy a menő képességeken túl mindez egyre nagyobb felelősséggel jár.
Jó, de ilyet már tucatszor olvastál, gondolhatod, viszont ez kb. csak az első néhány oldal, mert utána aztán a történet gyorsvonatként indul útjára, számos fordulattal, drámával, harcokkal robog előre, majd lő ki a galaxisba is egy egészen monumentális végkifejletig. Lesznek itt idegen lények, űrbirodalmak, hatalmas űrcsaták, dimenziók közt közlekedő szupergonoszok, eközben pedig mély, emberi és nem emberi barátságok, szerelmek, árulások, csalódások és bizony áldozatok. Emellett pedig sok vér - nagyon sok vér. Idővel sokkal több, mint hiszed. De tényleg.
Az Invincible atyja Robert Kirkman, aki többek közt a The Walking Dead alkotója is, mellette Corey Walker a vizuális alapok megteremtője, majd kb. a 2. ultimate edition (magyar kiadás) kötettől pedig Ryan Ottley veszi át a rajzolást, és ő az, aki igazán magasra repíti parádés rajzaival az Invincible-t/Legyőzhetetlent, komolyan, a sztorifolyam második felétől egészen elképesztőek a rajzok.
Egy ideje az Amazon Prime-on nézhető belőle egy animációs sorozat, most ha jól tudom, a második évadnál jár, és nagyon jó az is, csak szerintem közel sem annyira, mint a képregény.
Alább összegyűjtöttem néhány spoilermentes érvet az Invincible mellett, mert azt hiszem, a kicsi magyar piacon még egy Amazon sorozat ellenére is kockázatos vállalás egy 12 kötetes sorozatot végigvinni, pedig jó lenne, ha ez sikerülne, mert kötetről kötetről lesz egyre jobb, a felétől pedig szinte tökéletes az egész. Néha talán kicsit általánosságban leszek kénytelen írni, mert ez az ajánló főként azoknak szól, akik még csak tervezik elolvasni a képregényt, és még véletlenül sem akarok meglepetéseket, fordulatokat lelőni.
1. A karakterek
Mark eleinte Peter Parkerként egyensúlyozik a magánélet és a szuperhős teendők között, mint a kormány szupertitkos programjának tagja, közben bonyolult szerelmi kapcsolatokba bonyolódik, amelyek párhuzamos menedzselése alaposan megviseli. Azonban ahogy Mark érettebb lesz, egyre nagyobb rajta a nyomás, főleg miután a Cecil Stedman vezette kormány felett álló titkos szervezet alkalmazásában ténykedik tovább. Hibázik, tanul, fejlődik, gyakorlatilag a képregénnyel együtt nő fel. Ahogy a többi fiatalabb szuperhős is, akikkel összeismerkedik, mint Atom Eve, Robot és a többiek, a történet során mindegyikük hatalmas utat jár be, ki milyen irányba, és rengeteg, alaposan kidolgozott drámai helyzeten, érzelmi, morális konfliktuson kell átesniük.
Rajtuk kívül is több tucatnyi, jól megírt szereplő bukkan fel a képregény lapjain, és válik előbb-utóbb fontos karakterré - vagy ellenféllé. Kirkman átgondoltan sakkozik a rengeteg karakterrel, van, aki száz oldalakon át egy kedves mellékszereplő, majd hirtelen ráfókuszál a történet, és egészen meghökkentő irányba kanyarodik. Nekem ilyen volt például Robot, aki mindig hasznos segítője volt Marknak a legnagyobb konfliktusokban, majd aztán Szörnylánnyal, a szerelmével egy másik dimenzióban ragad, és ez az esemény egészen érdekesen variálja meg az addigi szerepét, felelősségtudatát.
Vagy itt van, Allen, az idegen, aki szerintem hozzám hasonlóan sokak kedvence lesz, az egyszemű szuperlény, aki majdnem olyan erős, mint Mark, fura dolgokat eszik, és rengetegszer rángatja bele Markot konfliktusokba, végül együtt vívják meg a legnagyobb háborúkat.
2. A rajzok, de! Nem az elejétől…
Fent említettem, hogy az Invincible Robert Kirkman író és Cory Walker rajzoló kreativitásának köszönhető. Csak az van, hogy bármilyen zseniális is a vizuális világ és a karakterek, eleinte nagyon nem a rajzok miatt szerettem. Azok elmentek, túl egyszerűek voltak, vagy inkább nem túl szépek. A magyar kiadásnál ez nagyjából a teljes első kötetre lesz igaz.
Aztán a 8. füzetnél (a 144-ből) jött Ryan Ottley, mert ha jól tudom, Walker el-elcsúszott a határidőkkel. Ugyan kezdetben egészen hasonló stílusban próbálta ő is továbbvinni a történetet, de aztán előbukkant a sokkal markánsabb, egyedibb saját stílusa, és ez az, ami igazán jól áll ennek a képregénynek.
Mert Ottley zseniális. Majd nézzétek meg, ahogy halad előre a történet, egyre jobban előjönnek a részletek, és egy idő után már gyakorlatilag minden oldal egy kompozíciós műalkotássá válik.
És ezen túl vannak azok az oldalak, amikor történetileg egy-egy csúcspontokhoz érünk, ilyenkor pedig sokszor olyan hihetetlen részletességű, dupla oldalas festményeket kap az olvasó, amin hosszú ideig el lehet időzni, mire minden részletet felfedez az ember, a rajz, színezés, kompozíciók, mind elképesztőek. Egyszerűen lenyűgöző, amit Ottley művelt ezzel a képregénnyel, legyen az egy zsigeri, vértől tocsogó szuperhőscsata, vagy egy csendesebb, intimebb családi pillanat akár, arckifejezések, érzések, apró rezdülések a szereplők arcán.
Hogy kicsit ünneprontó legyek, Corey Walker is visszatér néha, ami tök jó, hiszen ő az eredeti társalkotó, akinek rengeteg mindent köszönhet az Invincible, csak a már kiforrott Ottley rajzok mellett az ő vendégoldalai a sztori közepén és végén még inkább kilógnak, hiszen nem is élt, lélegzett már napi szinten együtt ezekkel a hősökkel, és nem érezte igazán a stílust sem - de szerencsére ez csak néhányszor fordul majd elő.
3. Fejlődés, változás és következmények
Szerintem ez a képregény egyik legnagyobb erénye. A történet és szereplők, valamint a köztük lévő kapcsolatok is folyamatosan változnak, fejlődnek (és néha egészen váratlan módon), és ez fontos eleme a sztorinak. Nincsenek a szuperhős történetekre jellemző plot armorok, gyakorlatilag mindenki sebezhető, több fontos szereplő meg is hal majd, a jellemek pedig folyamatosan formálódnak a traumák hatására. Amiből van bőven.
Például a történet közepe táján Mark az egyik földi nemezise, Angstrom Levy jóvoltából hosszú időre egy másik dimenzióban ragad, és ennek az Eve-vel való kapcsolatára nagyon súlyos következményei lesznek. Olyasmi, amit szuperhős képregényben, de más képregényben is ritkán látott érzékenységgel mutat be Kirkman. Igazán szívfacsaró látni, ahogy Mark és Eve több száz oldalon át lebegnek egy bizonytalan, gyakorlatilag szakítás előtti, depresszív állapotban. Közben pedig zajlanak az események, mert a magánélet mellett ott van a kötelesség, a Föld védelme is, mert az ellenség készül, mozgósít. Itt különösen Eve szempontja a szívfacsaró, aki fizikálisan és mentálisan is teljesen szétesik a tudattól, hogy Mark eltűnt, és talán már nem is él.
Kirkman pedig számos alkalommal is kegyetlen érzelmi helyzetek elé állítja a szereplőket. Markkal később történik majd egy, egészen durva trauma, amit pedig garantáltan sokkoló élmény lesz olvasni, és ennek is komoly következményei lesznek.
4. Komplex szupergonoszok
Kirkman csodálatosan őrült, vagy éppen hidegfejű, számító ellenlábasokat teremt végig a történetfolyamban. Amire érdemes figyelni, hogy néha egy elsőre látszólag lényegtelen mellékszálból és karakterből nő ki 2-3 kötet múlva egy igazán komoly szupergonosz karakter.
És itt álljunk meg egy szóra, mert a Föld, az emberiség és Mark ellenfelei ráadásul számos motivációval és eszköztárral rendelkeznek. Vannak köztük egyéni traumák hatására megkattant, de a hátterüket ismerve érthető motivációjú, tragikus sorsú ellenfelek. Idegen lények, akik a saját életkörülményeiket akarják jobbá tenni, na és azok a szupergonoszok, akik valójában az emberiségért dolgoznak, de nagyobb léptékben gondolkodnak, és ennek eléréséhez nem zavarja őket néhány ezer, millió ember megölése, vagy egy világszintű diktatúra, ha azzal szerintük jót tesznek a teljes bolygóval.
Ilyen érdekes, ellentmondásos karakter például Dinoszaurusz, valamint a történet utolsó harmadának egyik főellenfele (a kiléte spoiler lenne). Ők ketten a legellentmondásosabb szupergonoszok, annyira, hogy még Mark is meginog velük kapcsolatban, mert az, amit el akarnak érni, valójában mindenki vágya a Földön, csak ahogy ezt elérik, azt nem lehet morálisan elfogadni. Ezek szinte lehetetlen dilemmák, és pont ettől válik sokkal mélyebbé maga a történet is.
5. Űropera elemek, csillagközi léptékek
A klasszikus, a Földön élő szuperhősök a szupergonoszok ellen toposzon túl az Invincible jóval messzebbre merészkedik térben és időben is. Vannak itt más dimenzióból támadó fajok, Mars-utazás, majd Mark és társai sokszor ennél jóval messzebbre utaznak a Galaxisban, izgalmas, idegen bolygókra jutnak el, és furcsábbnál furcsább idegen kultúrákkal találkoznak.
Mark apja, Nolan Grayson, avagy Omniman, a Viltrum birodalom küldötte révén pedig idővel fény derül a viltrumiak valódi hódító szándékaira, kitör a Viltrum elleni galaktikus háború, ami során a Bolygók Koalíciója akar leszámolni végleg a viltrumi szuperlények galaktikus terrorjával, és innentől csillagközi és földi szuperlények vívnak hatalmas csatákat a galaktikus fajok békés jövőéért.
Ez ráadásul dilemmát is okoz Mark számára, hogy egyáltalán melyik kötelezettségét vegye előre: utazzon el hosszú időre a galaktikus (és Földet is érintő) fenyegetés miatt, vagy az ő helye a Földön van, annak kell az elsődlegesnek lennie.
Szóval, a képregény legalább fele részben űropera, egzotikus bolygókkal, űrben zajló csatákkal, idegen fajok tucatjaival.
6. A világépítés
És annak következetes használata.
Nagyon nehéz erről úgy beszélni, hogy ne lőjek le dolgokat későbbi eseményekből, de például van egy idegen bolygó, a Thraxa, ahol Mark apja, Omniman egy időre meghúzza magát, és ez a kék bőrű, rovarkinézetű faj nagyon gyorsan fejlődik, és rövid ideig él, hasonlóan mondjuk kisebb földi állatokhoz, egy-két év alatt leélnek egy egész életet, gyerekeik születnek, és válnak értelmessé. Igazi genetikai átok ez. Főleg, hogy a viltrumiak pedig pont ennek ellenkezője, ők több ezer évig is elélnek. Na, most azon túl, hogy ez egy szórakoztató, egyedi ötlet volt az első felbukkanáskor, számos, nagyon okos módon lesz később is felhasználva a történetfolyamban.
De minden felbukkanó ötletnek helye lesz később, és akkor az olyan vizuális finomságokról még nem is beszéltem, mint például hogy a Viltrum bolygónak van egy gyűrűje - csak nem törmelékből, hanem emberi tetemekből, milliárdnyi emberi tetemből, amiket kiszórtak az űrbe.
7. Sodró tempó
Az Invincible végig elképesztő tempót diktál, folyamatos feszültséget teremt Mark és a többiek körül, sőt, legtöbbször egyszerre több minden is történik, legyen az galaktikus, földi vagy karakterszintű konfliktus.
Mivel volt szerencsém ahhoz a luxushoz, hogy amikor a 6. kötetnél jártam, már a polcomon sorakozott a teljes sorozat, a történetfolyam második felét szinte megállás nélkül olvastam végig. Pedig nem volt szándékomban, akartam közben mást is olvasni, de a történet nem eresztett. Talán egyedül a 8. kötet környékén volt néhány csendesebb fejezet, de az kellett is, mert éppen egy hatalmas háború után járt a történet, szükség volt némi nyugalomra, de utána gyorsan újra felpörgött minden.
8. Az akciójelenetek és csaták
Az Invincible az első oldalaktól kezdve nem kíméli a szereplőit, de ez később még fokozottabban igaz, mert ahogy halad előre a történet, egyre keményebb harcok követik egymást, hiszen Mark fejlődésével párhuzamosan egyre erősebb és agresszívebb ellenfelek is felbukkannak. Na meg a viltrumiak.
A viltrumiak a galaxis legerősebb szuperlényei (és ugye az apja révén Mark is félig viltrumi), ezért érthető módon, a legbrutálisabb csaták és harcok velük folynak. Nem fogom lelőni a részleteket, de ilyen epikus szuperhős harcokat sehol máshol nem olvastam. Vagy ilyen véreseket, ahol szó szerint péppé verik egymást a szuperlények, és egyes képregény oldalakon konkrétan több a vér, mint bármi más. Igazi, zsigeri összecsapások ezek, és nem egy van belőlük, tele kétségbeejtő helyzetekkel, drámai halálokkal.
Ráadásnak ott van a végső összecsapás Mark és a viltrumi Thragg között, ami minderre még rá tud tenni egy lapáttal, de hogy hogyan, az legyen meglepetés. Én mindenesetre ennél epikusabb harcot nehezen tudnék elképzelni. És ahogy meg van rajzolva, te jó ég, megyek is, fellapozom újra, mert gyönyörű az egész.
Ha szereted a képregényeket, ha csak a szuperhős képregényeket szereted, vagy ha a szuperhős képregényeket pont nem szereted, az Invincible-Legyőzhetetlen mindenképpen neked való sztorifolyam lesz.
A magyar kiadás az angol nyelvűhöz hasonlóan keménytáblás, 12 kötetes - és sima, valamint további extrákat is tartalmazó, extra gyűjtői kiadásban is megvehető majd. (Értelemszerűen a fenti, saját fotók az angol verzióból származnak.)
Az első kötet a Szukitsnál előrendelhető október 16-ig két verzióban, utána pedig megvásárolható:
https://www.szukits.hu/sorozatok/image-comics/invincible-legyozhetetlen
#Ez is érdekelhet a korábbi hírlevelekből
Szeptemberi hírlevél #17: menő sci-fi ötletek: Kupolavárosok | Aktuális könyvajánlók és miket olvastam | Október 17-én Debrecenben lesz velem beszélgetés az októberi Kortárs folyóirat bemutatóján
A Felfalt kozmosz, avagy egy négyszer elkezdett regény története | hírlevél #16 - extra
Alita, a harc angyala manga magyarul - a cyberpunk sc-fi manga kiadása nemrég elindult magyarul, én régebben olvastam angolul, szóval, most lelkesen ajánlom
Augusztusi hírlevél #14: menő sci-fi ötletek: Teleportáljunk! | Az SFF Vektor az év sci-fijének választotta a Felfalt kozmoszt | Könyvajánlók | Felfalt kozmosz napló: Másfajta fizika…
