DŰNE 2. vélemény - különkiadás - Markovics Botond sci-fi hírlevele #8 | 2024. március
Sziasztok!
Ez itt Markovics Botond science fiction író hírlevele, ez pedig a Dűne 2. rész különkiadás egy részletes vélemény-élmény bejegyzésben.
Tizenhárom éves korom óta a regényfolyam hatalmas rajongója vagyok, szóval nyilvánvaló volt, hogy nem csak egyszer fogom megnézni a Dűne 2-t, és most, hogy túl vagyok a második mozis megtekintésen is (elsőre feliratosan láttam, másodszorra az IMAX-ben szinkronosan), végre merek róla hosszabban írni. De előtte…
Vissza az első részhez.
Pár nappal a 2. rész bemutatója előtt újranéztem az első részt, és most tetszett a legjobban, de mégis, az első résznél nekem újra és újra hiányérzetem támad.
Talán pont azért, mert ez nem egy első film, hanem egy fél film. Nincs igazán igazán íve, a rengeteg alapozás miatt helyenként lassan hömpölyög, néha még unalmasnak is tűnhet, vizuálisan is többet vártam (és a 2. rész bebizonyította, hogy okkal), eközben hiányoztak szerintem lényeges karaktermotivációk, és hiába sejlett fel briliánsan ez a különleges világ, közben egy sor fontos részlet mégis elsikkadt. (Pl. hogy az Arrakis valójában miért az Impérium legfontosabb bolygója, és, hogy a fűszer a csillagközi űrutazás esszenciája. Elhangzott egy mondatban, infóként, de a film egy pillanatra sem éreztette a tétjét, jelentőségét.) Vagy ott volt az Atreides-ház elleni támadás, remek részekkel, de közben erőtlen csatajelenetekkel. Ráadásul végig azt éreztem, hogy látványban, egyediségben ennél több van a Dűnében.
Ettől még nagyon élveztem, de mint látható, azért nem vagyok vele elfogult.
És akkor jött a Dűne 2., és ez valami egészen más minőségi dimenzióban mozog, mint az első rész.
Ez az, amiért a mozit kitalálták.
A Dűne 2. sokkal-sokkal erőteljesebb, határozottabb, sötétebb, koszosabb, vagányabb, élőbb, karcosabb. És nyomasztóbb is, ahogy kell, mert prófétának lenni nem szórakozás, Paul pedig valójában sosem volt hős, ő egy antihős, de még inkább tragikus áldozata a Bene Gesseritnek, saját genetikai örökségének, majd a jövővízióinak, és aki azért vesz végül hatalmas terhet magára, mert nincs más választása.
Már rögtön a kezdés lenyűgöző az alkonyi sivataggal, a Harkonnen csapatok megjelenésével (mennyivel félelmetesebbek és ijesztőbbek itt, mint bármikor az első részben), hangok és a képi világ tökéletes összhangjával.
És ez később csak fokozódik: csodálatos beállítások, élettel teli tömegjelenetek követik egymást, közben rengeteg apró részlet történik a háttérben is. Ez a film már nem magyaráz a film semmit, hanem észrevétlenül von bele a sivatagi életmódba: a holttestekből a fremenek laza természetességgel csapolják le a vizet, teljes fremen törzsek buszoznak homokférgek hátán, és minden pillanatban együtt élnek a sivataggal. Közben pedig a Dűne újabb és újabb arcai tárultak fel, vakító napsütés, alkonyi vörös, vihar előtti zavaros égbolt, csillagos éjszaka, por és homok mindenütt, mindig más színárnyalatban, amelyek éles kontrasztban álltak az Arrakison kívüli jelenetekkel.
És nem az jutott eszembe, hogy milyen jók a trükkök, milyen szép a CGI, hanem az, hogy ez itt mind valós, itt van előttem, létezik, éreztem a gigantikus fűszerarató vasszörnyének dübörgését, az ornithopter rajok szárnyainak felsértő zümmögését, a közeledő homokférgek robaját, a fűszer fanyar szagát, a sivatag végtelenségét. Nem tudom, mikor láttam utoljára ilyen egyedi látványtervezést moziban. És a Dűne 2. eközben nem akar újabb és újabb akciójelenetekkel elkápráztatni, ezekből viszonylag kevés is van, igaz, mindegyik székbe szegezően feszült és zsigeri, a végső csatajelenet is néhány perc, de ez pont elég, mert nem ez a lényeg.
És itt van a film vizuális orgiája, a Harkonnen anyabolygó, a Giedi Prime elszabadult őrülete, a fekete nap okozta, lázálomszerű képi világával, a szétfröccsenő, folyékony tűzijátékaival, a tomboló, dübörgő tömeggel, ami a zenével együtt konkrétan letépi az ember arcát. Ezt a részt infravörös kamerákkal rögzítettek, ami miatt nem is létezik belőle színes verzió, fantasztikus, ahogy egyes karakterek kilépnek a napra, és váltanak át erre a derengő aurával körülvett fekete-fehér színvilágra. Hans Zimmer elementális zenéjével együtt ez a rész tényleg megsemmisítő erejű, megkockáztatom, a modern filmtörténelem legelemibb jeleneteinek egyike. Már emiatt önmagában járna egy legjobb operatőr és látványtervezés Oscar-díj jövőre, de az egész filmet tekintve lehetne sorolni a hangkeverés, a díszlet, a kosztümök, a zene egymással harmonizáló tökéletességét, hihetetlenül kreatív, művészi vízió az egész film. Miközben egy blockbusterről beszélünk. Vagy mégsem csak arról?
Hangok és a zene
Hans Zimmer számtalan fantasztikus filmzenét írt már, és a Dűne 1.-nél is ráérzett a sivatagbolygó és a Dűne különleges, nem evilági hangulatára, nekem mégsem adta magát olyan könnyen a zene, mint reméltem. A Dűne 2. esetében ez is változott, a mostani zenét sokkal erőteljesebbnek, egyedibbnek, grandiózusabbnak éreztem, hol elemi erővel tombol, hol líraian lágy, hol pedig egészen különleges, hidegrázós hangzást produkál.
Aztán itt vannak a zajok és hangok: a Harkonnennek harci kommunikációja, a pajzsok kattogó hangja, a recsegő-zakatoló fűszerarató, az ornithopterek zümmögése (az első filmhez képest itt rajokban, tucatjával repülnek), a dobolók mély dübbenései, és sokáig tudnám sorolni azt a megannyi hangtechnikai varázslatot, amitől még élőbbé válik az egész. Elképesztő kreatív munka van minden apró részlet mögött.
Színészek
Sokan kételkedtek benne, hogy Timothee Chalamet jó választás volt-e Paul Atreides szerepére, de ha más nem, az a jelenet, amikor a déli sivatagban a fremen törzsfők és tömeg elé járul, mindenkit meggyőz arról, hogy ő valóban Paul Muad’dib Atreides, a fremenek öntudatra ébredt messiása, és egyben a Bene Gesseritek Kwisatz Haderachja. Borzongatóan erőteljes rész, amelyet Chalamet érett magabiztossággal ural.
Nem hiába a nagyon erős szereplőgárda, mindenki a maximumot hozza a saját karakterből. Rebecca Furguson egészen ijesztő Bene Gesserit boszorkánnyá válik, az új karakterek közül Florence Pugh (Irulan), Lea Seydoux (Lady Margot) szintén nagyon jók, na és persze itt van Austin Butler, aki minden pillanatát kiélvezte a pszichopata Feyd karakterének, és rá aztán mindenki emlékezni fog a filmből. Talán Christopher Walkent éreztem csak kicsit enerváltnak, bár, sok szerepe nem volt, valamint Paul és Csani kapcsolatát nem éreztem olyan erősnek, mint a könyvben.
Sima mozi vagy IMAX, feliratos vagy szinkron?
Láttam minden verzióban most már, és röviden: tök mindegy.
Jó, az IMAX nagyobb vászon, de én nem éreztem, hogy annyira extrán többet kaptam volna. Egyedül az IMAX csontig felcsavart hangrendszere az, ami tényleg odavágott, amikor pl. a gyomrodban dübörög a fűszerarató, az atomrobbanás, vagy Hans Zimmer. De ennyi. És ami jó hír, a szinkron is nagyon szuper, méltó a magyar szinkron múltjához, pedig féltem tőle, milyen lesz így, de tökéletesen visszaad minden rezdülést, hangsúlyt, és ha jól hallottam, a fremen csakobsza nyelvű részeket is felvették újra a szinkronhangokkal (?), és az meg teljesen úgy hangzik, mint az eredeti.
Mint adaptáció, azaz eltérések a könyvtől
Talán a legfontosabb változás a könyvhöz képest a film végének tónusa, üzenete.
És szerintem ez emeli igazán magasra ezt a filmet, ahogy sokkal egyértelműbben teszi Pault antihőssé, mint a regény, és ezzel lép egy nagyot a Dűne messiása hangulata felé.
Herbert is ilyennek szerette volna láttatni Pault, csak nem ennyire direkten, és csalódott is volt, amiért az olvasók nagy része végül a hősként tekintett rá. Villeneuve-nek most lehetősége adódott ezt az üzenetet sokkal erősebbé tenni, és élt is vele, így a film egy egészen sötét üzenettel zárul szerintem, ami azonban a későbbi Dűne-könyvek lényege is.
Ezen túl értelemszerűen kimaradtak olyan részletek, amelyek csak félrevitték volna a fókuszt, így nem érdemes keresni a már az első filmben is halvány Thufir Hawatot, sem Hasimir Fenring grófot (pedig Tim Blake Nelsonnal forgattak is jeleneteket), nem születik Paulnak és Csaninak fia, majd hal meg a Tabr sziecs elleni támadásban, Alia is minimális szerepet kap, de ezekre mind semmi szükség nem volt a filmben. És a legvégén jól működött az a rész is, hogy Csani elment a sivatagba. Ez megint egy jó döntés, ami a Dűne messiásának történetét vetíti előre. Az egyéb eltérések, mint pl. Lady Margot és Feyd találkozása pedig nagyon sokat adnak a hozzá a történethez.
Az én sivatagom. Az én Arrakisom. Az én Dűném.
Az összhatás lehengerlő, folyamatosan az az érzésem támadt, hogy hú, ilyen semmi máshoz nem fogható látványra, hangulatra, érzésre vágytam nagyon régóta. Ez maga a Dűne, és végig azt éreztem, hogy igen, majdnem pont így képzeltem el, amikor először olvastam. Az első részre még nem mondanék ilyet, azt szimplán egy jó adaptációnak tartom (ami azért nagy szó), de a 2. egyszerűen más szint, filmként is, látványként is.
A nagybetűs moziélmény.
Talán egyben tud egy újfajta utat is mutatni a modern blockbustereknek, egy keskeny ösvényt, hogy így is lehet, felnőttként kezelve a közönséget, mélységet adva a karaktereknek, a történetnek, és nem butuska, vicces párbeszédekkel és sztorival, meg szerverkapacitással hencegni, hanem ötletekkel, egyediséggel, gondolatokkal, mondanivalóval.
Mindenképpen nézzétek meg moziban, ez egy olyan minőségű science fiction film, amilyet nagyon ritkán látni manapság.
Ezek után még jobban várom a Dűne messiása filmet, ami lezárja Paul Atreides történetét. Intrikák, Arctáncoltatok, Hayt, Bijaz, Alia, kőégető, Irulan és Csani, merényletek, na és a Szent háború. Nyilván bele kell nyúlni a könyvbe, de egy nagyon fura és különleges filmet tudok a Dűne 2. után elképzelni.
***
Egy kis bónusz a végére, egy viszonylag friss beszélgetés Denis Villeneuve-vel a The Late Showban Stephen Colberttel angolul (a beállítások automatikus fordításával magyar felirat is van), amiben elhangzik pár érdekesség, pl. a filmbeli, valóságosnak tűnő kamu nyelvről, a csakobsza megjelenítéséről a filmben.
Köszönöm a figyelmet!
Ha tetszett, ajánld másoknak is!
